A kisfiú

Egyszer egy kisfiú iskolába ment. Egy egészen kisfiú. Egy egészen nagy iskolába. De amikor a kisfiú látta, hogy szépen be tud sétálni az ajtón egyenesen a tanterembe, nagyon örült. És az iskola már nem is látszott olyan nagynak.

Egyik délelőtt, amikor a kisfiú már egy ideje az iskolában ült, így szólt a tanító néni:

-         Ma rajzolni fogunk.

Pompás! – gondolta a kisfiú. Imádott rajzolni. Mindenfélét tudott rajzolni: Oroszlánt és tigrist, csirkét és tehenet, vonatot és hajót. Elővette hát a színeseit és rajzolni kezdett.

De a tanító néni rászólt: - Várj! Még nem mondtam, hogy kezdhetitek! És megvárta, míg mindenki rá figyelt.

Helyes – mondta a tanító néni. Virágot fogunk rajzolni.

Pompás! – gondolta a kisfiú. Imádott virágot rajzolni. S gyönyörű csokor kezdett kikerekedni rózsaszín, narancssárga és kék ceruzája alól.

De szólt a tanító néni:

-         Várj, majd megmutatom, hogy kell. És piros virágot rajzolt a táblára. Zöld szárral.

-         Tessék! – mutatott rá. Most kezdhetitek!

A kisfiú a tanító néni virágjára nézett, aztán a sajátjára. A saját virágja jobban tetszett neki. De hallgatott erről. Megfordította a papírt. És rajzolt egy olyan virágot, mint a táblai. Pirosat, zöld szárral.

Egy másik napon, mikor a kisfiú szépen besétált az ajtón, egyenesen a tanterembe, a tanító néni így szólt:

-         Ma gyurmázni fogunk.

-         Pompás – gondolta a kisfiú. Imádott gyurmázni.

Mindenfélét tudott csinálni gyurmából: Kígyót és hóembert. Elefántot, meg egeret. Autót és teherkocsit. Lelkesen nyomkodni kezdte hát a gyurmáját.

Ám szólt a tanító néni:

-         Várj! – Még nem kezdetsz!

És megvárta, míg mindenki rá figyelt.

-         Most – magyarázta a gyerekeknek – tálat formázunk.

Pompás! – gondolta a kisfiú. Imádott tálat formázni. S máris mindenféle alakú és méretű edényeket gyártott.

De szólt a tanító néni:

-         Várj! Majd megmutatom, hogy kell. És mindenkinek megmutatta, hogyan kell szép öblös

 tálat formázni.

-         Tessék! – mutatott rá. Most kezdhetitek.

A kisfiú a tanító néni táljára nézett. Aztán a sajátjaira. A saját edényei jobban tetszettek neki. De hallgatott erről. Újra gombóccá gyúrta a gyurmáját, és készített egy olyan tálat, mint a tanító nénié. Szép öblöset.

Bizony a kisfiú hamar megtanult várni és figyelni. És mindent úgy csinálni, ahogy a tanító néni. És többé semmit sem csinált a saját elgondolása szerint.

Később úgy esett, hogy a kisfiú családja másik lakásba költözött, egy másik városba. A kisfiú pedig új iskolába került. Ez az iskola még nagyobb volt az előzőnél. És nem lehetett szépen besétálni egyenesen az osztályba. Először fel kellett menni a nagy lépcsőn, aztán végig a hosszú folyosón. Onnét nyílt a tanterem.

A megérkezése utáni napon így szólt a tanító néni:

-         Ma rajzolni fogunk.

Pompás – gondolta a kisfiú. És várt, hogy a tanító néni megmondja, mit kell tennie. De a tanító néni nem mondott semmit. Csak járkált a padok között.

A kisfiúhoz érve megkérdezte:

-         Neked nincs kedved rajzolni?

-         De, van – felelte a kisfiú. Mit fogunk rajzolni?

-         Nem tudom, amíg el nem készültök – hangzott a válasz.

-         Én választhatok? – csodálkozott a kisfiú.

-         Amit csak akarsz – bíztatta a tanító néni.

-         Bármilyen színnel? – érdeklődött a kisfiú.

-         Bármilyennel – bólintott a tanító néni.

Ha mindenki ugyanazt rajzolná, és ugyanolyan színeket használna, honnan tudnám, melyik kinek a műve. Hogy különböztetném meg őket?

-         Sehogy – látta be a kisfiú.

És belefogott egy rózsaszín, narancssárga és kék virágcsokorba.

Tetszett neki ez az új iskola. Még ha nem is lehetett besétálni egyenesen a tanterembe!

                                                                       Helen E. Buckley