A kisfiú
Helen E. Buckley 2006.01.10. 20:11
a mi iskolarendszerünkről
A kisfiú
Egyszer egy kisfiú iskolába ment. Egy egészen kisfiú. Egy egészen nagy iskolába. De amikor a kisfiú látta, hogy szépen be tud sétálni az ajtón egyenesen a tanterembe, nagyon örült. És az iskola már nem is látszott olyan nagynak.
Egyik délelőtt, amikor a kisfiú már egy ideje az iskolában ült, így szólt a tanító néni:
- Ma rajzolni fogunk.
Pompás! – gondolta a kisfiú. Imádott rajzolni. Mindenfélét tudott rajzolni: Oroszlánt és tigrist, csirkét és tehenet, vonatot és hajót. Elővette hát a színeseit és rajzolni kezdett.
De a tanító néni rászólt: - Várj! Még nem mondtam, hogy kezdhetitek! És megvárta, míg mindenki rá figyelt.
Helyes – mondta a tanító néni. Virágot fogunk rajzolni.
Pompás! – gondolta a kisfiú. Imádott virágot rajzolni. S gyönyörű csokor kezdett kikerekedni rózsaszín, narancssárga és kék ceruzája alól.
De szólt a tanító néni:
- Várj, majd megmutatom, hogy kell. És piros virágot rajzolt a táblára. Zöld szárral.
- Tessék! – mutatott rá. Most kezdhetitek!
A kisfiú a tanító néni virágjára nézett, aztán a sajátjára. A saját virágja jobban tetszett neki. De hallgatott erről. Megfordította a papírt. És rajzolt egy olyan virágot, mint a táblai. Pirosat, zöld szárral.
Egy másik napon, mikor a kisfiú szépen besétált az ajtón, egyenesen a tanterembe, a tanító néni így szólt:
- Ma gyurmázni fogunk.
- Pompás – gondolta a kisfiú. Imádott gyurmázni.
Mindenfélét tudott csinálni gyurmából: Kígyót és hóembert. Elefántot, meg egeret. Autót és teherkocsit. Lelkesen nyomkodni kezdte hát a gyurmáját.
Ám szólt a tanító néni:
- Várj! – Még nem kezdetsz!
És megvárta, míg mindenki rá figyelt.
- Most – magyarázta a gyerekeknek – tálat formázunk.
Pompás! – gondolta a kisfiú. Imádott tálat formázni. S máris mindenféle alakú és méretű edényeket gyártott.
De szólt a tanító néni:
- Várj! Majd megmutatom, hogy kell. És mindenkinek megmutatta, hogyan kell szép öblös
tálat formázni.
- Tessék! – mutatott rá. Most kezdhetitek.
A kisfiú a tanító néni táljára nézett. Aztán a sajátjaira. A saját edényei jobban tetszettek neki. De hallgatott erről. Újra gombóccá gyúrta a gyurmáját, és készített egy olyan tálat, mint a tanító nénié. Szép öblöset.
Bizony a kisfiú hamar megtanult várni és figyelni. És mindent úgy csinálni, ahogy a tanító néni. És többé semmit sem csinált a saját elgondolása szerint.
Később úgy esett, hogy a kisfiú családja másik lakásba költözött, egy másik városba. A kisfiú pedig új iskolába került. Ez az iskola még nagyobb volt az előzőnél. És nem lehetett szépen besétálni egyenesen az osztályba. Először fel kellett menni a nagy lépcsőn, aztán végig a hosszú folyosón. Onnét nyílt a tanterem.
A megérkezése utáni napon így szólt a tanító néni:
- Ma rajzolni fogunk.
Pompás – gondolta a kisfiú. És várt, hogy a tanító néni megmondja, mit kell tennie. De a tanító néni nem mondott semmit. Csak járkált a padok között.
A kisfiúhoz érve megkérdezte:
- Neked nincs kedved rajzolni?
- De, van – felelte a kisfiú. Mit fogunk rajzolni?
- Nem tudom, amíg el nem készültök – hangzott a válasz.
- Én választhatok? – csodálkozott a kisfiú.
- Amit csak akarsz – bíztatta a tanító néni.
- Bármilyen színnel? – érdeklődött a kisfiú.
- Bármilyennel – bólintott a tanító néni.
Ha mindenki ugyanazt rajzolná, és ugyanolyan színeket használna, honnan tudnám, melyik kinek a műve. Hogy különböztetném meg őket?
- Sehogy – látta be a kisfiú.
És belefogott egy rózsaszín, narancssárga és kék virágcsokorba.
Tetszett neki ez az új iskola. Még ha nem is lehetett besétálni egyenesen a tanterembe!
Helen E. Buckley
|